Zoltán 37 éves és most már tudja, hogy diszlexiás. Régen sejtette, hogy valami nem stimmel az olvasásával, szövegértésével, de csak akkor kezdett komolyan foglalkozni mindezzel, amikor új munkahelyén kötelezték egy több hónapos tanfolyam elvégzésére. Az első 0 pontos dolgozata után világossá vált számára, hogy baj van: a nagy nehézségek árán sokszor elolvasott tananyagból semmi sem marad meg az emlékezetében.

Zoltán egyébként diplomás ember, igaz a nem túl komoly főiskolát évismétléssel, mérhetetlen számú utóvizsgával, kegyelem kettesekkel végezte el. Utána sokáig olyan munkahelyen dolgozott, ahol gyakorlati, irányító feladatai voltak, ritkán akadt dolga hosszabb írott szövegekkel, és persze a szabadidejében is kerülte az olvasást. Pár éve, amikor munkahelyet kellett váltania, már érezte, hogy a betűktől való félelme mekkora akadály, de inkább a szellemi képességei hanyatlására, valamilyen rejtélyes betegségre gondolt, hiszen felnőttkori diszlexiáról sosem hallott. Akkor felsőfokú képzettsége ellenére lényegében betanított munkát vállalt, ez a munkahely szűnt meg nemrégiben, és jött az új helyen az a bizonyos tanfolyam a 0 pontos dolgozattal.

Mostani tünetei, teljesítménye és beszámolója alapján egyértelmű, hogy Zoltánnak un. maradvány diszlexiája van. Iskolásként nagy nehézségek árán valamilyen szinten megtanult olvasni, írni, de ezeknek a kulturtechnikáknak a használata igen nagy erőfeszítésébe kerül, minimális az eredmény, figyelme rendkívül szétszórt. A sorozatos kudarcok hatására súlyosan sérült az önértékelése, nem bízik magában, sötét színben látja a jövőjét. "Sosem voltam túl okos, de mostanra tökéletesen elhülyültem"- így jellemzi magát.

A nemzetközileg elfogadott adatok szerint a népesség 7- 10 százalékánál alakul ki kisebb nagyobb fokú diszlexia, tehát Magyarországon többszázezer gyereknek és felnőttnek vannak olyan nehézségei az olvasással, írással, szövegértéssel, számolással, amit nem lehet az a tanulás, a szorgalom és a szellemi képességek hiányosságaival magyarázni.

Mivel egy-két évtizede még semmiféle diszlexia korrekció sem létezett, a mai felnőttek között tízezer számra lehetnek a Zoltánéhoz hasonló, vagy még súlyosabb problémával küzdő emberek. A szülői és sajnos iskolai köznyelvben is butának, lustának nehéz felfogásúnak minősített diszlexiások általában normális, vagy kicsivel magasabb IQ-val rendelkeznek. De az információfeldolgozásuk genetikai eredetű eltérése, mássága miatt nehezebben, vagy hibásan tanulnak meg írni olvasni, emiatt kialakul náluk a diszlexia, és ez a legtöbbüknek megpecsételi az életét.

A tipikus diszlexiás "karrier" úgy néz ki, hogy alsó tagozatban a szorgalmasabbak még valamennyire lépést tudnak tartani a követelményekkel, de felsőben, ahol az olvasni tudás előfeltétel, hirtelen "leszakad a csillár". Egyik napról a másikra kiderül, hogy az egyébként értelmes gyerek nem érti, amit olvas. Nem érti, mert maga az olvasás annyira igénybe veszi az agyát, hogy a szövegértésre már nem marad kapacitása. És azért sem érti, mert az évek során épp a kínlódó olvasás miatt nem tudta megjegyezni, betárolni azokat a szavakat, amelyek a hétköznapi szókincset meghaladó tankönyvi szövegekhez nélkülözhetetlenek.

Az évek múlásával a súlyosabb diszlexiások, gyakran több osztályismétlés után végleg kikerülnek a közoktatásból, és gyakorlatilag funkcionális analfabétaként élik, tengetik az életüket. A legnagyobb baj, hogy később sem tudják behozni hátrányukat, hiszen nem lustaság, hanem olvasási képtelenség miatt kerültek ilyen helyzetbe. Ha el is kezdik a munka melletti tanulást, súlyos olvasási nehézségeiket nem lehet szorgalommal, ellensúlyozni. Ezt a problémát csak speciális diszlexia korrekcióval lehet megszüntetni. Ennek minden életkorban az a lényege, hogy addig kell visszamenni, ahol még összhangban van az olvasás az értéssel. Ez akár a szótagolás, vagy a betűk újratanítását jelentheti. Minden diszlexiásnak nagy nehézséget okoz a figyelmét a szimbólumokon, vagyis a betűkön, számokon tartani, ezért a szakszerű korrekció folyamatos figyelemjavítást is magában foglal. Ezzel lehet mérsékelni az ugyancsak tipikus gyors kifáradást.

A felnőtt korra szinte mindig kialakul önértékelési zavar is, hiszen nincs elfogadható magyarázatuk arra, hogy miért nem ment/megy nekik az, ami az osztálytársaik többségének hétköznapi dolog volt, az olvasás. Mivel a diszlexiások többnyire átlagos, vagy annál egy kicsit magasabb IQ-val rendelkeznek, nagyon pontosan érzékelik helyzetük tragikumát.

A kevésbé súlyos diszlexiások, különösen, ha amúgy jó képességűek, igen hatékony technikákat fejlesztenek ki arra hogy elkerüljék, minimalizálják a tanulás során az olvasást. Megélnek az órán hallottakból, esetleg szüleikkel felolvastatják a leckét, és így le is érettségizhetnek, sőt sokan tovább is tanulnak.

De mint Zoltán esete is bizonyítja, ha kijönnek az amúgy is gyenge olvasási rutinból, évekig szinte semmit sem olvasnak, a szövegértésük a minimumra csökken.

A jó hír Zoltánnak és a többi felnőtt diszlexiásnak, hogy minden életkorban jelentősen lehet javítani az olvasás, szövegértés szintjét - de van rossz hír is: ez nem megy óriási kitartás, önfegyelem nélkül, hiszen minden nap legalább fél-egy órát kell gyakorolni. Ezért fontos, hogy a hozzátartozók is segítsék azt, aki belevág egy ilyen programba, ami viszont tényleg megváltoztathatja az életét.

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner