A párkapcsolat sorsát lényegében az dönti el, miként tudnak megbirkózni a szerelmesek a közelség és a függetlenség ellentmondásával. A sikeres párkapcsolat olyan, mint a tánc: egymás közelében lenni anélkül, hogy minduntalan egymás lábára lépnénk.

Egy idő után valamelyikükben törvényszerűen feltámad a szabadságvágy, szeretné legalább rövid időre a saját önálló életét élni. A fojtogató közelség felfokozza az eltávolodás iránti igényt, ráadásul ez nem egyszerre és nem egyforma erővel jelentkezik mindkettőjüknél. A tapasztalatok szerint a nők erősebben és tovább akarják fenntartani a minden más személyt, sőt gondolatot is kizáró intimitást, mint a férfiak.

A házassági problémák szakértői szerint ez a különbség nagyon hamar krízishez vezethet már a kapcsolat elején, ha nem tudják az érintettek nyíltan megbeszélni az eltérő elvárásaikat. Könnyen belecsúszhatnak az "üldöző" és a "menekülő" szerepébe, ha egyikük - általában a férfi - fogolynak érzi magát a kapcsolatban, a másik pedig - többnyire a nő - minden erővel vissza akarja tartani partnerét a külvilág felé való nyitástól. Nyilván mindkettőjük magatartása túlzó és még szélsőségesebbé válik, ha elmarad az őszinte beszélgetés. Itt elsősorban azt kell tisztázni, hogy hajlandók-e mindketten engedni az elvárásaikból. Az egyezkedés során szembesülnek azzal, hogy ha nem sikerül közös nevezőre jutni, az akár a kapcsolat végét is jelentheti. Az esetek többségében az eltávolodás korai szakaszában még minden helyre hozható lenne, ha ezek a fontos beszélgetések valóban megtörténnének.

Manapság - amikor az intimitást és függetlenséget egyaránt fontosnak tartjuk - ajánlatos, hogy mindenki rendelkezzen saját élettervvel, amelynek megvalósítása nem függ a házasságkötéstől, és különösen nem egy bizonyos személlyel való házasságkötéstől. Ez az életterv elsősorban a saját egzisztenciális, lelki, spirituális terveinkkel és ezek kivitelezésének feltételeivel foglalkozik. Olyan pontokat tartalmaz, mint a saját képességeink és érdeklődésünk felsorolása, azoknak az értékeknek a listája, amelyeket követni akarunk.

Ez az életterv - persze csak akkor, ha komolyan vesszük - segít bennünket abban, hogy elkerüljük az érzelmi rabszolgaságot. Sokak számára ugyanis a párkapcsolat, a házasság súlyos függőséget jelent. Talán egész életükben nem gondolnak arra, hogy az illetőt többé-kevésbé véletlenül ismerték meg. Száz másik személy is lehetne a párjuk. Tanulságos megfigyelni a környezetünkben, hogy milyen ritkán beszélnek az emberek a megismerkedésük körülményeiről úgy, ahogy az valóban történhetett, nevezetesen a véletlent és a "másként is történhetett volna" lehetőségét is megemlítve. Kétségtelen, ehhez bizonyos fokú humorérzék és bölcsesség is kell, nem könnyű magunknak - egymásnak - bevallani, hogy a "nagy Ő" sok más személy is lehetett volna.

Száz évvel ezelőtt igaz, hogy nagyon kevesen váltak el, de amiről alig tudunk, sokkal több volt a nem házasságban élő felnőtt, mint manapság. A felnőtt nők 65 százaléka volt az 1900-as évek elején a mai fejlett országokban egyedülálló - vagy azért, mert sosem ment férjhez, vagy azért, mert a házastársa korán meghalt. A házasodási kedv az 1900-as években kezdetben erőteljesen nőtt, majd az elmúlt 15 évben drámaian csökkenni kezdett. A házassággal való elégedettség ezzel egyenes arányban ugyancsak visszaesett, különösen a nők körében. A megkötött házasságok közül a fejlett országokban általában minden második válással végződik, de az ifjú házasok 75 százaléka még ma is kizárja annak lehetőségét, hogy a későbbiekben velük is ez történjen. Vagyis a kapcsolat elején minden szebbnek látszik, mint amilyenné később - legalábbis statisztikailag - válik.

Azok, akik elégedettek a házasságukkal, a kívülálló számára érzékelhetően idealizálják kapcsolatukat, és házastársukat irreálisan felmagasztalják. A tapasztalatok szerint annál boldogabb egy pár, minél több illúziót táplálnak egymás és a kapcsolat iránt. Ezzel csak az a baj, az illúziók egyben az előrelátás hiányát is jelentik, a párok többsége mindenfajta előkészület és előzetes ismeret nélkül szembesül a saját házassági problémáival, esetleg krízisével. A szakértők szerint sokkal korábban és sokkal reálisabban kellene a párkapcsolat valódi összetevőit, mozgató rugóit megismerni ahhoz, hogy az óriási emberi és anyagi veszteségeket okozó válások számát csökkenteni lehessen.

Van néhány különösen fontos készség, amelynek gyakorlása meghatározó lehet a házasság fennmaradásában. Ilyenek:

1. a felmerülő konfliktusok eredményes kezelésének képessége;
2. jó kommunikációs készségek, amelyek a nézeteltérések korrekt, elfogadható rendezéséhez nélkülözhetetlenek;
3. az indulatok kezelésének képessége, amelynek hiányában a viták veszekedéssé, agresszióvá fajulnak. Ez utóbbiak rövid idő alatt megölik a szerelmet és a válás előszobáját jelentik.

Egy mai házasság szerencsés esetben 50-60 évig is eltart, és ez alatt nagyon fontos változásokat élnek át együtt a házastársak. Az alábbiakban az ilyen élethosszig tartó párkapcsolat jellemző állomásait mutatjuk be, az ezzel együtt járó félelmekkel, konfliktus helyzetekkel együtt. A táblázat 3. oszlopában azokat a pozitív magatartás formákat soroljuk fel, amelyek segítségével ez a konfliktus helyzet megoldható, s a kapcsolat megőrizhető.
 

A házasságok tartósságával és minőségével foglalkozó kutatások általában egyetértenek abban, hogy a kapcsolat minden szakaszában tudatosan kell védekezni a romboló, ellenséges érzelmek, a megszokás, unalom, érzelmi igénytelenség ellen. A jó házassághoz természetesen kellenek bizonyos adottságok, de ennél sokkal fontosabb, hogy ugyanúgy gondozni, karbantartani kell, mint egy épületet, egyébként visszafordíthatatlan károsodások lépnek fel.

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner