Hetek óta egy, a neveléssel, pontosabban a kínai anyák nevelési módszereivel foglalkozó könyv tartja lázban az amerikai közvéleményt. Ezt rendelik legtöbben az Amazontól, minden valamire való újság és tv társaság blogot, vitát indít a témában, és ezeken a helyeken a végletekig szélsőséges nézetek csapnak össze. A tekintélyes The Wall Street Journal pár napja közölt egy cikket a könyv szerzőjétől, a kínai származású jogász professzortól, Amy Chuatól, és ez indítottat el a lavinát. A Tigris-anyák című könyv szerzője a cikkben összefoglalja mindazt, amitől szerinte, a kínai, de általában a fejlődő országokból származó anyák sikeresebb gyerekeket nevelnek.

A kínaiak sikerének titka?

„Íme, néhány dolog, amit soha nem engedtem meg a lányaimnak, Sophianak és Luisenak:
- az otthonunkon kívül aludni
- gyerek bulikra járni
- tévézni és számítógépes játékokkal játszani
- hogy maguk válasszák meg a szabadidős tevékenységeiket
- a legjobbnál gyengébb jegyet kapni
- a zongorán és a hegedűn kívül más hangszeren játszani
- elmulasztani a kötelező napi zongora vagy hegedű gyakorlást”
 

Amy Chua, akinek a szülei negyven éve vándoroltak be Amerikába, úgy nevelte gyermekeit, ahogy azt a szüleitől látta, bár néha azért voltak fenntartásai és álmatlan éjszakái. Cikkében megemlíti, hogy az apja sokkal szigorúbb volt őhozzá, mint ő valaha a lányaihoz. Az apja valóságos lelki terrort gyakorolt fölötte, ha nem a legjobb volt az osztályban, egyszerűen „szemét”-nek nevezte Amyt, de megdorgálta, ha tévedett, elfáradt, vagy ellentmondott. Cikkében beismeri, hogy egyszer, felnőttként ő is megkockáztatta ezt a sértést Sophia lányának, amikor az tiszteletlen volt vele. De, soha többet nem tette ezt, mert megijedt lánya arckifejezésétől.

Vagyis, az idők változnak, a kínai nevelési szigor a bevándorlók nemzedékénél kicsit talán enyhül, de még így is csillagászati távolságban van az amerikai családok nevelési gyakorlatától. A Tigris anyák szerzője szerint a nyugati, elsősorban amerikai szülők egyfolytában azon szoronganak, hogy a gyermekük önbizalma megsérül, ezért még akkor is agyondicsérik a gyereket, ha minden területen kudarcot vall. A kínai szülők ezzel szemben akár a saját igényeiket is feladva támogatják, segítik a gyerek képzését, iskolázását. Azért követelik a legtöbbet, mert azt hiszik, hogy a gyerekeik erre képesek is. Ha a gyerek mégsem éri el a maximumot, akkor büntetés, megszégyenítés vár rá. Vannak gyerekek, akik ezután sem lesznek kiválóak, és esetleg valóban lelki sérüléseket szenvednek, de a magas elvárások többnyire meghozzák az eredményt – véli Amy Chua, aki ma tekintélyes jogászprofesszor Amerikában.

Kultúrák ütközése

Tapasztalata szerint a kínaiak, főleg az anyák könnyebben áldozzák föl magukat a gyerekeikért, mint a nyugatiak, akik hamarabb elfogadják, ha gyermekük sorsa rosszul alakul. Persze, ennek az éremnek megvan a másik oldala is: az amerikaiak, és általában a nyugatiak lelketlennek, erőszakosnak, követelődzőnek gondolják az ázsiai szülőket. A szerző szerint ezekben a nézetekben nagyon sok a félreértés, és a túl általánosítás, de kétségtelen, hogy a két kultúra másképp gondolkozik a boldogságról és a sikerről, a szülők feladatáról és lehetőségeiről. A nyugatiak megpróbálják a végtelenségig védeni gyermekük egyéniségét, választásait, tiszteletben tartják hobbijait, személyes kapcsolatait, a kínaiak viszont úgy vélik, hogy úgy kell megvédeni a gyerekeke a csalódásoktól, hogy fölkészítik mindarra, amivel a jövőben szembe kell nézniük. Megtanítják mindazokra a késségekre, szokásokra és kitartásra, amelyet később soha, senki sem vehet már el tőlük.

Mindezt a szerző egy önéletrajzi könyv keretében meséli el, nem nevelési tanácsokat kínál, sokkal inkább kételyeit és saját felemás helyzetet, két kultúra közötti lebegését, gyakran vergődését osztja meg olvasóival.

A Tigris anyák amerikai olvasói azonban a jelek szerint támadásnak vélik a könyvet. Mondván, „a kínaiak már megint nyitottak egy frontot, ahol le akarnak minket nyomni”. Sok minden van e mögött a felháborodás mögött, de ezek gyökere valószínűleg közös, mégpedig a félelem Kína megállíthatatlan előretörésétől. Nincs olyan területe a gazdaságnak, kultúrának, tudománynak, ahol ez a menetelés ne lenne szembetűnő. Az amerikai egyetemeken nem csak egyre több a kínai – és indiai, más távol-keleti – diák, hanem általában ők a legszorgalmasabbak, hihetetlen teljesítményekre képesek. A Carnegie Hallban – ahol a szerző Sophia lánya is koncertezett – manapság már minden második fellépő ázsiai. Vagyis, ha sokaknak nem is szimpatikusak a tigris anyák nevelési módszerei, az eredményességük mégis elgondolkoztató és aggodalmat kelt.

Kinek mi a boldogság

Az egyre nagyobb hullámokat vető vita – a facebookon már 100.000-ren kommentálták – egyik indiai hozzászólója közgazdászként nem annyira a nevelési, mint inkább a gazdasági összefüggéseket tartja fontosnak. Szerinte ez a nevelési stílus a szegénységből már kiemelkedett középosztálybeli családokra jellemző Kínában, és a többi fejlődő országban egyaránt, amelyek, látva a tudás révén elérhető kiugrás lehetőségét, mindent feláldoznak ezért. Egy jóléti államban élő család számára nem sokat mondanak ezek az ázsiai álmok, hiszen ha a papa is diplomás volt, a gyerek jó eséllyel hasonló miliőben fogja leélni az életét, a nélkül, hogy ezért bárkinek meg kellene feszülni.

A boldogságról is egészen más elképzelésük van a nyugati és az ázsiai fiataloknak. Az előbbiek számára az életcél megtalálása, személyisége kifejlesztése, a harmonikus párkapcsolat, a kulturális sokszínűség, a jóléti szolgáltatások, és mindenek előtt a szórakozás egyenértékű, gyakran felül is írja a munka, és a munkával elérhető siker fontosságát. A feltörekvő és gyorsan fejlődő országokban élő fiatalok számára az iskolázás, a tudás révén való kiemelkedés, és siker sokkal vonzóbb, talán azért is, mert kevés más alternatíva van.

A nyugati kultúra tinédzserei az érettségi „fáradalmainak” kipihenésére szívesen utazgatnak akár egy évet a világban: keresik magukat, a leendő hivatásukat, és közben egyfolytában buliznak a szülők pénzén. A legtöbb kínai diák nem csak este és hétvégén tanul, hanem a szünidőben is, pusztán a tanulás kedvéért.

Magyarország nem Kína, és nem is Amerika. Ennek a vitának mégis van számunkra üzenete. Szülőként mi is arra vágyunk, hogy gyermekeink sikeresek legyenek, ezért ösztönözzük őket tanulásra. Érdemes eközben arra is gondolni, hogy tetszik nekünk vagy sem, nekik is mind több munkahelyen kell majd versenyezni meg együttműködni a tigris anyák által nevelt kollégákkal.

Dr. Pusztai Éva