Személyiségünk abban nyilvánul meg, ahogyan másokkal, és saját magunkkal bánunk. Ez alapvetően kétféle lehet: szeretjük vagy nem szeretjük magunkat, szeretjük vagy nem szeretjük a többieket. Ebből négy beállítottság fakad: mérhetetlen fontosságú az egész életünkre nézve, hogy közülük melyik a leginkább jellemző ránk.

1. Én OK vagyok, és a világ is rendben van, ti, a többiek is OK-k vagytok. Ez a legegészségesebb megközelítése saját magunknak és a környezetünknek. Ilyenkor a bennünk élő felnőtt reálisan, elfogadóan közelít a világhoz, és közben ellenőrzése alatt tartja a benne élő gyermeket és szülőt. Az ilyen ember általában barátságos, megértő a világhoz és saját magához, ők lesznek az életben a "nyertesek".

2. Én nem vagyok OK, ti viszont OK-k vagytok. Így látjuk a világot, amikor megszületünk, de sokaknál ez később is így marad. Aki felnőttként is folyamatosan úgy érzi, hogy csak vele nincsenek rendben a dolgok, aki mindig azt gondolja, hogy bűnös vagy alkalmatlan, folyamatosan súlyos önkritikával illeti magát, azon előbb-utóbb tartós szorongás, esetleg depresszió lesz úrrá, és a "vesztes" pozícióját foglalja el az életben.

3. Én OK vagyok, de ti nem vagytok OK. Ez az önző, önközpontú személy nézőpontja. Az ilyen emberek bizalmatlanok másokkal szemben, riválisoknak érzik a többieket az életben, nem partnernek, mindenfajta segítséget megtagadnak másoktól, bűntudat nélkül vesznek el dolgokat másoktól és használják ki mások javait, érzelmeit.

4. Én nem vagyok OK és ti sem vagytok OK. Ez a legszomorúbb és majdnem reménytelen beállítottság, hiszen aki így látja a világot, az valóban nem sok segítséget remélhet. Számára ugyanis semmi nem látszik értékesnek, nincs követhető minta, és az egyetlen megoldás a teljes visszavonulás a bizalmatlanságba és a kilátástalanságba.

Ezek az életben elfoglalt alappozíciók kapcsolódnak a szüleinktől kapott forgatókönyvekhez, amelyeket az elmélet megalkotója, Eric Berne szerint jószerivel az egész életünkön át követünk. Ez a forgatókönyv, a sorskönyv minták, ítéletek, feltételezések sorozata, amelyet kis korunkban ültetnek belénk a szüleink, vagy azok, akik felnevelnek. Egyszerű üzenetek millióiról van szó, amelyek azáltal épülnek be a személyiségünkbe, hogy látjuk, miként élnek, viselkednek a szüleink. Mire öntudatra ébredünk, jószerivel minden fontos dolog magját elültették bennünk. Az, hogy az életben nyertesek vagy vesztesek leszünk - ami nem feltétlenül azonos a pénzben, hatalomban mérhető nyereséggel - elsősorban egy meghatározott viszonyt jelent az élethez, és ez ennek a sorskönyvünk a legfontosabb hozadéka.

A szüleinktől kapott utasítások, magatartásminták némelyike olyan bonyolult, hogy esetleg az egész életünk rámegy, mire megértjük a valódi üzenetüket. Akit például a mindenáron való tökéletességre neveltek, abból még simán lehet vesztes, hiszen ez belehajthatja értelmetlen versengésbe, erejét meghaladó erőfeszítésekbe. Aki olyan üzeneteket kapott gyermekkorában, miszerint az életben a dolgok garantáltan rosszra fordulnak, az szerencsés emberként is minduntalan a végzet bekövetkeztét várja.

De mi magyarázza a sorskönyv számos irracionális fejezetét, vagyis miért teszik ezt velünk a szüleink, akik szándékaik szerint csak jót akartak nekünk? A sorskönyv léte nem tudatos sem abban, aki átadja, sem abban, aki megkapja. Szüleink valahogy reagáltak az életre, mi ebbe belenőttünk. Az anyatejjel együtt szívtuk magunkba ezeket a mintákat, ezért sem a jó, sem a rossz részeket nem vagyunk képesek felismerni addig, amíg tudatosan leltárt nem készítünk erről az örökségről.

Vagyis az igazi felnőtté válás addig nem mehet végbe, amíg az otthonról hozott sorskönyvet ízekre nem szedjük, és elismerve, hogy szüleink csak úgy élhettek, ahogy éltek, mi bizony felülvizsgáljuk mindazt, ami hibás, káros ebben az örökségben. Így el lehet jutni a szülők életének és az ő sorskönyvüknek tárgyilagos, megbocsátó, de ha kell - elhatárolódó megítéléséhez.

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner