„Hiába olvastam el tízszer a leckét, másnap mégis egyest kaptam!” Sokszor hallom ezt a panaszt a tanulási tréningjeimen résztvevő gyerekektől. Ilyenkor arra gondolok, hogyan maradhat ki az oktatás folyamatából a legalapvetőbb tanulástechnikai módszerek átadása? Pedig kimarad. Ezért /is/ töltenek annyi hiábavaló órát a gyerekek az íróasztaluknál, míg átvergődnek az iskolázás évein.

De, mit is kellene tenniük a feladott lecke újra meg újra átolvasása helyett és mi a baj ezzel a bevett módszerrel? Egy jól olvasó felső tagozatos gyerek figyelmének néhány százalékával képes „elolvasni” a feladott történelem, vagy biológia leckét. Azért tettem idézőjelbe az elolvasott szót, mert ez sokszor nem jelent mást, mint a szavak automatikus dekódolását, anélkül, hogy a mondatokból feltáruló összefüggést végiggondolná. Ilyenkor amolyan szkenner üzemmódban működik az agyunk: végig fut a jeleken, a nélkül, hogy mélyebben értelmezné. Ez nem tanulás, ez csak olvasás.

Persze, az olvasás elengedhetetlen része a tanulásnak, pontosabban ez az első lépcsőfok. De, a tanulás valójában azt jelenti, hogy kezdünk valamit az elolvasott szöveggel. Megértjük a mondatokat, felismerjük a bennük feltáruló logikai összefüggéseket, következetéseket, mérlegeljük a nagyon és kevésbé fontos információkat, azaz, folyamatosan rövidítünk, amíg elérjük a lényeget. A lényeg, persze összefoglalható egy mondatban is, ám az iskolában általában ennél részletesebb beszámolót várnak el. Az egy mondatos összegzés, és a szó szerinti biflázás között megtalálni azt a középutat, amire a tanár is rábólint – ezt kell tudnia, és gyakorolnia annak a diáknak, aki jó eredményt szeretne elérni.

Ezt úgy lehet viszonylag rövid alatt megvalósítani, hogy már az első olvasáskor plusz feladatot is adunk az agyunknak, azon túl, hogy olvasson. Ilyen plusz feladat lehet a lecke végén található kérdésekre keresni a választ. Vagyis, először elolvassuk a kérdéseket, és ezek tudatában látunk neki az első olvasásnak. Ha megtaláltuk a válaszokat, ezeket célszerű lejegyezni, ezzel is erősítjük az agyunkban keletkezett emléknyomot. Mire a végére érünk a leckének, van egy rövid írásos vázlatunk, és a fejünkben határozott kép alakult ki a lecke legfontosabb összefüggéseiről. Akik nehezebben tanulnak, most olvassák el még egyszer a teljes szöveget, és, ha olyan fontos információkra akadnak, amikre nem tettek föl kérdést, azzal egészítsék ki az írásos vázlatot.

Következő lépésben, a leírtak átolvasása után, emlékezetből, hangosan próbálják meg felmondani az egész leckét, és csak akkor pillantsanak bele a szövegbe, ha végleg elakadtak. A hangos felmondást semmi nem helyettesíti. E nélkül nincs biztos képünk arról, hogy mit tudunk. Óriási különbség van ugyanis a között, hogy valamire csak emlékszünk, vagy képesek vagyunk jól megformált mondatokban, hangosan is elmondani.

A tanulásnak ebben a szakaszában nagy segítséget nyújt a diktafon, vagy a hangrögzítésre alkalmas mobiltelefon. Ha szembesülünk a saját előadásunkkal, a fogalmazás gyengeségeivel, az elfelejtett részletekkel, segíthet még egy figyelmes átolvasás.
 

De, még mindig nagyon messze vagyunk a lecke hat-nyolc-tízszer történő mechanikus olvasásától, ami nem csak felesleges, de garantáltan elveszi a kedvünket a tanulástól.