A félénk ember többnyire kerüli a szemkontaktust másokkal, minduntalan azon a aggódik, hogy látják mások. A félénkségből való kilábalást nehezíti, hogy az érintettek általában öröklöttnek tartják ezt a tulajdonságukat. Valószínűleg az a helyes középút, ha úgy képzeljük, hogy a gének teremtették meg életünk színpadát, de az itt játszódó színdarab forgatókönyvét mindig mi írjuk.

A baktériumoktól, vírusoktól tartunk, igyekszünk elkerülni a velük való találkozást. Azt azonban sokkal nehezebben fogadjuk el, hogy a tartós stressz állapotok és a folyamatos szorongás valóban kimerítik és egy idő után megbetegítik a lelkünket és a testünket is.

A túlzott, alaptalan aggodalmaskodás talán a legelterjedtebb és sokan nem is tartják feltétlenül kóros elváltozásnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az aggodalmaskodásnak még előnye is van, mert ha mégis bekövetkezik a baj, legalább nem ér minket váratlanul. Az aggodalmaskodó gondolatok bármi körül foroghatnak: már megint láttam egy szörnyű betegségről szóló filmet a tévében, mi lesz, ha a főnököm megsértődik azon, amit ma délelőtt mondtam neki, sokkal több pénzt kellene megtakarítanom, bele sem merek gondolni, mi lenne, ha elveszíteném az állásomat és így tovább.

Az e témakörben folytatott vizsgálatok szerint az amerikai népesség aggodalmainak 40 százaléka olyasmire vonatkozik, ami soha nem történik meg, 30 százaléka olyasmire, aminek egyébként örülni is lehetne, vagyis értelmetlenség ezt rossz színben feltüntetni, 10 százalék az egészségi állapottal kapcsolatos képzelgések, 12 százalék a lehetséges természeti katasztrófák témájával foglalkozik, és mindössze 8 százalék volt olyan aggodalom, ami egy valóban létező, aktuális és befolyásolható problémára vonatkozott.

A krónikus aggodalmaskodás átválthat megszállottságba, ami azt jelenti, hogy ellenállhatatlanul, kényszeresen hajtunk végre bizonyos gondolkodási folyamatokat, cselekvéseket, magatartást. Ide tartozik a kórosan gyakori kézmosás, takarítás, a bezárt lakásajtó újra meg újra ellenőrzése. Ugyanilyen oka van, ha valaki nem tud szabadulni a gondolattól, hogy nemsokára meg fog halni, bár erre semmi konkrét oka nincs, vagy ha bizonyos tárgyakat folyamatosan számol, ellenőriz, megérint, például rángatja a saját haját, dörzsöli a száját vagy az orrát és mindezt, ha akarja sem tudja abbahagyni. Ha a kényszeres megszállott viselkedés állandósul és az önsegítő módszerek nem használnak, feltétlenül orvoshoz kell vele fordulni, mert a kóros állapot gyorsan elmélyülhet és akár pszichiátriai megbetegedésbe torkollhat.

A félénkség nagyon elterjedt magatartási probléma. Igen komoly hátrányokkal jár, ráadásul a legtöbben megváltoztathatatlannak tartják. Csak kevesen sejtik, hogy a krónikus félénkség mögött bizony tartós szorongás, félelem van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki befelé forduló természetű, a kóros félénkség valójában a társas kapcsolatokban való járatlanságra, a megsemmisítően súlyos önkritikára és az esetleg már évtizedek óta fennálló önbizalomhiányra, torzult önképre vezethető vissza.

A félénk ember többnyire kerüli a szemkontaktust másokkal, nehezére esik helyesen értelmezni mások gesztusait, és saját magát kifejezni, minduntalan azon a képen aggódik, amit saját magáról sugároz. Ráadásul ezek általában már nagyon régen fennálló problémák nála. A félénkségből való kilábalást az is nehezíti, hogy az érintettek maguk és a környezetük is túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak az öröklésnek. Valószínűleg az a helyes középút, ha úgy képzeljük, hogy a gének teremtették meg életünk színpadát, de az itt játszódó színdarab forgatókönyvét mindig mi írjuk. Vagyis a sokszor a szülők által is jóváhagyott - és így megerősített - kóros félénkség egy bizonyos mértékig mindenkinél enyhíthető, függetlenül attól, hogy mit örökölt. A félénk emberek általában jelentéktelennek, erőtlennek, másoktól függőnek érzik magukat, ami elszigeteli őket a családtól, barátoktól, szomszédoktól, ezért semmiképpen sem szabad napirendre térni e magatartási probléma fölött.

A visszatérő, makacs álmatlanságnak nagyon gyakran a napközben elszenvedett stressz az oka. Ha túlságosan kimerítettük az idegrendszerünk alkalmazkodó képességét, akkor éjjel is folytatódik annak izgalmi állapota. Ha ráadásul nem egyszerű feladat-megoldással telt a napunk, hanem végig szorongtunk, akkor számítanunk kell arra, hogy bármilyen fáradtnak érezzük magunkat, mégsem tudunk éjjel aludni. Fontos azonban tudni, hogy az álmatlanságnak még más lelki eredetű kiváltó oka is lehet, ezért ezt a tünetet általában nem önmagában célszerű kezelni.

A szorongások olyan fokot érhetnek el, hogy megakadályozzák a mindennapi életet vagy munkavégzést, ilyenkor fóbiáról vagy pánikreakcióról beszélünk. A fóbiák legelterjedtebb megjelenési formái a haláltól, egy konkrét betegségtől, megrokkanástól, a sötéttől, a zárt helyektől, magasságtól, repüléstől, vihartól, villámlástól, bogaraktól, férgektől, pókoktól, egerektől, kígyóktól, kutyáktól, hullámzó víztől stb. való félelem. A szociális fóbiák valamilyen társas megnyilvánulásra összpontosulnak, például a nyilvános beszédtől, emberekkel való találkozástól, egy idegennek való bemutatkozástól, a mások által történő megbírálástól, a váratlanul ránk törő dühkitöréstől, megzavarodástól való félelem, rettegés attól, hogy elfelejtjük, mit akartunk mondani, vagy nem fogjuk tudni, hogy miként reagáljunk egy konfliktus helyzetben.

A pánikbetegség általában nemcsak félelmekben és zavaros gondolatokban nyilvánul meg, hanem ijesztő testi tünetekben is. A pánikrohamok kiváltó okairól még vitatkoznak a kutatók, egyesek szerint valamiféle hibás üzenet keletkezik a szervezetben, s ez váltja ki a szív- és keringés, a légzés, kiválasztás felgyorsulását. Ilyenkor valami korábbi nagy stresszel járó eseménynek az emléke bukkan fel és jelenik meg a testi elváltozásokat okozó pánikreakciókban. Más kutatók szerint, a születésüktől fogva visszahúzódásra hajlamos gyereket túlságosan védő, korlátozó szülők maguk nevelik bele gyermekükbe a kihívásoktól, kockázatoktól pánikba menekülő felnőttet.

A fóbiák és a pánikbetegség az esetek többségében csak előrehaladott stádiumban kerül napvilágra, mert az érintettek szégyellik, ezért nemigen beszélnek róla. Márpedig, amikor akár havonta többször is elfog valakit ez az állapot, akkor már orvosi segítségre van szükség. Fontos tudni, hogy különösen a pánikbeteg öngyilkossági veszélyeztetettség igen nagy. Ők ugyanis - szemben a depressziósokkal - nem egyszerűen szomorúak vagy reménytelenek, hanem teljesen hitelesen élik át, hogy azonnal meg fognak halni. Ennek megismétlődésétől való félelmükben sajnos sokan követnek el közülük öngyilkosságot. Pedig a pánikbetegség gyógyítható.

Az úgynevezett pszichoszomatikus betegségek azok a testi elváltozások, amelyek hátterében egyértelműen lelki-pszichológiai okok vannak. A szívbetegségek, a gyomorfekély, az asztma, a különféle bőrelváltozások jelentős részben megoldatlan pszichés feszültségek testi megnyilvánulásai. Ezekre is igaz, csakúgy mint a többi stressz és szorongás kiváltotta elváltozásra, hogy amíg el nem hatalmasodnak, önsegítő módszerekkel jól kezelhetők. Így megakadályozható, hogy elhatalmasodjanak és még súlyosabb szervi betegségeket váltsanak ki.

Két hét múlva a depresszióról olvashatnak

dr. Pusztai Éva 
tanulásmódszertan tréner