Valljuk be kertelés nélkül, a tanulás abban a formában, ahogy iskolás korunktól egész későbbi életünkben gyakoroljuk, fárasztó, komoly erőfeszítést igénylő, gyakran nagyon unalmas tevékenység, aminek a fenntartásához sokszor minden akaraterőnk is kevésnek bizonyul. Miért van ez így? Lehetne másképp is tanulni? Ha igen, akkor miért terjednek olyan lassan az új módszerek? Most kezdődő sorozatunkban erről olvashatnak.

Aggasztja gyermeke iskolai teljesítménye? Nem megy az otthoni tanulás?

Szeretne felkészülni egy közelgő vizsgára, új kihívások várják munkahelyén, de nem tudja hogy álljon neki a tanulásnak?

Kérdezze szakértőnket, dr. Pusztai Évát!

Kérdéseit felteheti közvetlenül itt a blogban ezt a bejegyzést kommentelve, vagy küldje el az info@tanulasmodszertan.hu-ra. Kommenteléshez indapassával jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

Az iskolai agresszióról, az előítélet természetéről és annak gyógyítójáról, a mozaik módszerről tartott előadást Budapesten Elliot Aronson. Az amerikai szociálpszichológus azt mondja: a magyar tinédzserek is egyre erőszakosabbak, a magyar társadalom pedig olyan úton van, amelyen az amerikaiak tíz évvel ezelőtt jártak.

Eliot Aronson. Fotó: Gáti András

A verseny teszi agresszívvá a gyerekeket, minél élesebb a versengés egy általános vagy középiskolai osztályban annál inkább erőszakosabbak lesznek a gyerekek egymással és a felnőttekkel – nyilatkozta Eliot Aronson az MTV A szólás szabadságában. Aronson szerint mindez azért következik be, mert a fiatalok versengés közben a „gyengék” ellen fordulnak, köztük a tanárok is könnyen áldozatokká válhatnak.

Az elmúlt években nálam járt gyerekek és szüleik már ismerik Fifi kutyát, Dagit és Tomit, a két cicát, és Béla bácsit, a görögteknőst. Akik mostanában jönnek, egy új jövevénnyel is találkozhatnak – ő Hugi, a három és fél hónapos labrador gyerek, aki kiképzése után igazi terápiás kutyaként segít majd az olvasási, tanulási nehézségekkel bajlódó gyerekeknek.

Házi kedvenceim már eddig is, ösztönösen sokat segítettek a félelmekkel érkező gyerekeknek. Fifi mindenkit barátságos farkcsóválással fogad, a foglalkozások alatt türelmesen hasal a szőnyegén, a szünetekben engedelmesen tűri a gyerekek szeretetáradatát. A cicák leghőbb vágya, hogy a gyerekek ölében landolhassanak, Béla bácsi pedig komótos hüllőtermészetével bűvöli el őket.

Elsős gyerek mondja ezt október elején az elképedt mamának. Aztán még hozzáteszi, hogy holnap már nem is akar menni, itthon sokkal jobban érzi magát, és tud ő tanulni egyedül is, vagy az anyuval. A szülő érthetően megütközik e közlés hallatán, ügyes válaszon töri a fejét, de tanácstalan. Hiszen olyan jól indult minden, már egy éve lelkesen készült a gyerek az elsőbe, táskával a hátán járkált hetekkel korábban, ki-berakosgatta taneszközeit. Az első hetekben lelkes beszámolókat tartott, és szépen gyűltek a piros pontok, vagyis a mosolygós bohócok. Mi történhetett, ami elvette a kedvét, pontosabban az érdeklődését?

Rájöttem arra, hogy önbecsapás volt azzal áltatni magam, hogy zenehallgatás mellett valóban tudok tanulni.
Hasznos az iskolai órákon odafigyelni, mert így itthon sok időt takarítok meg.
Hasznos, hogy megtudtam, hogyan kell egy szöveg megtanulásához hozzáfogni. Tévedtem, amikor úgy gondoltam, hogy ha csak olvasgatom a szöveget, ezzel el lehet sajátítani valamit.

„Hogyhogy ennyire nem tudnak ezek a spanyolok más nyelveket?” – méltatlankodtunk Danival Barcelonában, miután sokadszor éltük át, hogy a turista paradicsomban a pincérek, taxisok, buszsofőrök, bolti eladók túlnyomó többsége kedvesen, de értetlenül néz ránk angolul feltett kérdéseinket hallva.

Aztán épp csak hazajöttünk a mediterrán ragyogásból, reggel hallom a Kossuth Rádióban, hogy az Eurostat felmérése szerint az unió lakóinak 36 %-a semmilyen idegen nyelvet sem beszél. Az országok rangsorában az utolsó előtti helyen a portugálok állnak, 51,3 %-kal, és az utolsó helyet mi foglaljuk el: a magyarok 75 %-a /!/ nem tud egyetlen más nyelvet sem.

Szülőként csupa jót remélünk gyermekeinknek: egészséget, békét, anyagi sikert, személyes boldogságot. Azt a gondolatot, hogy akár csak átmenetileg is ezek ellenkezőjét kell majd átélnie, a legtöbben elhessegetjük magunktól. Pedig a Földön egyetlen dolog biztos: a változás. Nem lehet hófehér palástban végigsétálni az életen, mindenkit ér előbb utóbb baj, krízis, csalódás, veszteség, betegség. De fel lehet ezekre készülni? Fel lehet ezekre készíteni a gyerekeinket? Igen –állítják nagyon határozottan azok a kutatók, akik katasztrófákat, súlyos kríziseket, fizikai nélkülözést átélt emberek sokaságát megfigyelve azt tapasztalták, hogy igen sokan közülük súlyosabb lelki következmények nélkül élték át a nehéz helyzeteket. E szerencsések alaposabb vizsgálata során kiderült, hogy a gyermek és fiatal kori hatások erős lelki ellenálló- és problémamegoldó képességgel ruházták fel őket. Ezt hívják rezilienciának.

Sokszor ugyanazok, amelyek tavaly és tavalyelőtt is... Az iskola felelőssége ebben óriási. De mi szülőként is sokat tehetünk/tehetnénk azért, hogy a gyerekünk sikeresebb legyen.